Acklay (sarlós császárgyík)

A Vendaxa a Galaxis egyik legidősebb világa. Termékeny, élettől nyüzsgő, buja vegetációja az évmilliárdok óta tartó evolúció során ezernyi furcsábbnál is furcsább létformát nevelt már fel. Eddig háromszor sarjadt értelmes élet az ősi lombok alól, hogy rövid virágzásuk után túlságosan mohó, tünékeny civilizációjuk romjain aztán negyedszer is új élet szülessen. A más világokból jött utazók akkoriban azt suttogták, hogy a földisten harmadszor is bosszút állt és az ellene lázadt, tökéletlen teremtményeit ismét elpusztította. Azóta újabb évmilliók teltek el és a jádezöld lombok alatt az élet most változatosabb, mint valaha. Ám ebben a ciklusban az élet és halál örök körforgása valami egészen új dimenziót öltött. A széles síkságok napszítta kopár buckái és a fülledt erdők öles fái között most, itt eddig sosem látott méretű, gigászi teremtmények élik mindennapjaikat. A békésen legelésző hústornyok azonban nincsenek egyedül, nyomukban rémálomba illő, prédáikhoz hasonló méretű, brutális vadászok loholnak. Az acklayhoz hasonló négy-öt méter magas teremtmények most ezen a bolygón az ökoszisztéma fontos és teljesen természetes részét alkotják. Az ilyen hatalmas ragadozók hiányában a nagyméretű növényevők túlszaporodnának és felborulna a természet évmilliós egyensúlya.

Az acklayk roppant különleges állatok. A külsőre leginkább egy hormonzavaros imádkozó sáskára hasonlatos teremtmények azonban nem rovarok, hanem hüllők. A császárgyíkok a Vendaxa furcsa faunájának fontos részét alkotják. Bár hatalmas és erős húsevők ezek a vadászok mégsem csúcsragadozók. A macskafélék közé tartozó gigászi tarajos dágok bizony gyakran vadásznak ezekre a különös hüllőkre. Az acklayk a császárgyíkok legnagyobbjai. A sarlós császárgyíkok nevüket 3 pár hosszú, csontos végtagjukról kapták. Ezek a roppant méretű lábszervek az állat elsődleges fegyverei. Pont úgy használják őket, mint más világokban a földjeiken dolgozó parasztok a sarlót. A csontos, hegyes karmokban végződő járótagokkal szinte felnyársalják az olyan kisebb méretű áldozataikat, mint a puha testű, éjjeli békalencse vagy a zsíros, harántcsíkos unka. A csordában legelésző, gigantikus növényevőkkel azonban már nincs ilyen egyszerű dolguk. Egymagukban nem is sok esélyük volna ezekkel az állatok szemben. Az acklayk ezért falkában vadásznak. Három-, négyfős bandákban terrorizálják prédáikat. Általában a kisebb termetű vagy gyengébb, betegnek látszó egyedeket szemelik ki maguknak, és módszeres támadásaikkal megpróbálják leválasztani őket a csoporttól. Ám néha előfordul, hogy a teljesen egészséges és erős példányokra támadnak. Ilyenkor kétszer-háromszor a hátára ugrálva sarlóikkal és erős, hegyes fogaikkal mély sebeket ejtenek rajta majd visszavonulnak. Kivárják, amíg az a vérveszteségtől annyira elgyengül, hogy már képtelen ellenállni. Ekkor az acklayk visszatérnek és jól telezabálják magukat. A vadászat során, áldozataik becserkészésében kiváló látásuk, az idegen testek elektromos aktivitását érzékelő nyaki lebernyegük valamint a lábaikon lévő apró érzékelő szőrök segítik őket.

A császárgyíkok nyaka, háta és végtagjaik, vastag bőrrel és csontos lemezekkel védett a támadásokkal szemben. A hasukat azonban csak egy vékony, a nagyméretű, összetett gyomor tágulását követni képes bőrhártya borítja. Így ezen a testrészükön nagyon sebezhetőek. A gyakran éles, hegyes szarvakkal felfegyverzett prédaállatok bizony már nem egy acklay pusztulását okozták azzal, hogy egyszerűen felszúrták vagy felhasították a hasát. A hosszú, izmos nyakat azonban vastag páncélgallér védi a támadásokkal szemben. E gallér mérete és mintázata alapján különböztetik meg a biológusok a császárgyíkok különböző alfajait. A rövidebb gallérral rendelkező fajoknak hosszabb és erősebb végtagjaik vannak, ezeket sarlós míg a nagyobb gallért, de rövidebb lábakat viselő fajtát sisakos császárgyíkként azonosítják. A sisakos császárgyíkok hímjeinek gallérja a legfeltűnőbb mintázatú. Ezek a színek a párzási időszakban különösen harsánnyá válnak. Ez részben a rivális hímek figyelmeztetésére részben a párosodásra kiszemelt nőstények figyelmének felkeltésére szolgál. A párosodásra készülő hímek gyakran mérkőznek meg egymással. Ezekben a csatákban; elkerülve fajtársuk halálos sérülését, nem erős sarlóikat hanem azok izületi pontjain található kisméretű karmaikat használják. Ezek a sarlókhoz képest apró karmok nem okoznak maradandó sérülést, viszont jól használhatóak a küzdelem során. A császárgyíkok mindegyike tojással szaporodik. A nőstények egy földbe ásott gödörbe rakják 60 cm hosszú, lágyhéjú tojásaikat amit aztán betemetnek. Az anyai gondoskodásuk tulajdonképpen itt véget is ér. A tojásokat aztán magukra hagyják, így azokat a napok melege és a talaj hője kelti ki. A kicsik miután elhagyták a fészket teljesen magukra vannak utalva. És a fiatal acklayknak bizony még sok ellenségük van. Többségük így még az egyéves kort sem éri meg és elpusztul, azonban a fészekaljanként hét tojásból kikelt apróságokból kettő biztosan túléli a fiatalkor viszontagságait, és kifejlett, erős császárgyík válik belőle.